Nóra mesél

Amióta az eszemet tudom, ez egy olyan kérdés, amire soha nem tudtam egyenes választ adni. Gondolom örökletes, mert mindkét szülőm hasonló helyzetben van/volt, így hát ne csodálkozzon senki, hogyha egy beszélgetés alatt olyan tevékenységekről mesélek, amik nem szokványosak és sehogy sem férnek bele az általános dobozokba. Egy kommunikációs szakember és egy kutatásokkal foglalkozó, madarakra szakosodott biológus Zabolára költözött és jógát oktatnak a kastélyban. Erre varrjál gombot! Mintha azt mondtam volna, hogy egy elefánt az óceán közepére költözött cápákat vadászni. De ne felejtsük el, hogy vendéglátással is foglalkozunk a WelcomeToSnád házban, tibeti hangtálaknak keresünk gazdákat, csapatépítőket tartunk, Zoli időnként vállal bármilyen madaras, természettel kapcsolatos munkákat én pedig pszichodráma vezetőnek készülök. Lehet tudnám még folytatni a listát, de most nem jut eszembe több. Azt állítjuk magunkról, hogy szabadúszók vagyunk, de én egyértelműen azt érzem, hogy nem ebből élün...

Az emberek nagyrészt azt teszik fel az online felületre, ami jó, ami szép, ami érdekes. Ezzel én is így vagyok: ha valami érdekes történik velem, valamire büszke vagyok, valamit reklámozni akarok, megmutatni a világnak, hogy nekem milyen szép életem van. Kevesen vannak olyanok, akik a belső vívódásokkal, nehéz periódusaikkal, tapasztalatokkal osztanák tele a facebookot. És ez teljesen érthető, mivel nehéz periódusban hajlamosak vagyunk kiszolgáltatottak, érzékenyek lenni. Könnyebben megbántódunk, rosszul eshet az előítélet, rossz indulat. Ebben én sem vagyok különb és ezt vállalom is. Zolinak volt egy olyan ötlete, hogy a mostani életünket kezdjük online felületen megosztani, hátha bevonzunk jó fej embereket/társaságokat és hosszútávon munkákat. Így hát adok egy esélyt neki, jó kis kísérletnek tűnik, nem ígérem, hogy sikeres lesz, de egy próbát megér. Kezdem is a történetet avagy folytatom az indiai hazatérésünktől:      Pár nap múlva lesz egy éve, hogy hazaértünk Indiábó...

Ezt a bejegyzést nem terveztem, de muszáj megörökíteni, mert sok vicces dolog történt velünk.  Megrendeltük a taxit, ami Goába a repülőtérre visz el. Zoli felhívott legalább 6 telefonszámot, megpróbálta lealkudni a három és fél órás út árát. Addig telefonált, míg sikerült 4000 rúpiáról 3800-ra levitesse az árat egy légkondis autóra. Nyugodtan vártuk a szombat délt, az autó megérkezett, de nem volt bekapcsolva a légkondi, ezért szóltunk a sofőrnek, hogy kapcsolja be. Nyilván nem tudott angolul, ezért 3 telefonhívás után Zoli kezébe adta a telefont, hogy valaki a vonal túloldalán fordítson. Kiderült, hogy a beigért légkondiért még 500 rúpiát kell fizetni pluszba. Mivel más választásunk nem volt és egy kb. 50 órás utat nem büdösen és ragadósan akartunk kezdeni, pár haszontalan próbálkozás után Zoli belement a játékba. Ültünk a hátsó ülésen dühöngve, hogy megint át lettünk verve. Mondom Zolinak, gyere a végén szálljunk ki és miután elvettük a csomagokat, nyomjunk a kezébe 4000-et, majd...

Úgy érzem nagyon sok mindent sikerült leírnom ebbe a blogba, mégis egy kis százaléka mindannak, amit megtapasztaltam. Rengeteg belső folyamat zajlott bennem, aminek kis töredékét is alig vagyok képes jelenleg ép ésszel felfogni, nem hogy szavakba foglalni. Ami biztos, hogy három hónap Indiában megváltoztatott. Sokszor gondoltam arra, hogy miért kellett ezt a jóga sulit elvégezni, akarok-e jóga tanár lenni és miért pont ezt, mikor eddig nem voltam képes rendszeresen eljárni órákra, sőt még otthon sem volt motivációm rendszeresen jógázni. Sokszor nekiálltam, ment egy-két napig, aztán nem folytattam. Addig húztam az időt, míg belenyugodtam, hogy nincs is szükségem rá. Most a legnagyobb aggodalmam, hogy ez a sok pénz, idő, energia, amit rászántunk megfelelően hasznosítva legyen. Félelmetes belegondolni abba, hogy nem tudom mi lesz két hét múlva, hogy mit hoz elém a sors, de bízom benne, hogy fogunk tudni boldogulni és megtalálnak a lehetőségek.  A másik kérdés, ami foglalko...

Már kezdtük megszokni a környezetet, az állandó izzadást, ragadást és vizes ruhákat. Kezdtük felfedezni a messzi partokat, lazábban sétáltunk úgy a városban, mint a természetben. Úsztunk, napoztunk, szép napunk volt, aztán kiültünk a Namaste kávézó teraszára sörözni. Második sörünknél tartottunk, mikor észrevettem, hogy befutott egy email miszerint törölték az egyik repülőjáratot hazafele. Mámoros fejjel a 30+ fok melegben igyekeztük újraszervezni az utunkat úgy, hogy pénzt se, időt se veszítsünk. Egy repülő, két telefon, ide pénz, oda pénz, ezt mond vissza, azt vedd meg, a végére sikerült egy viszonylag járható utat összeállítani és mikor közöltük Amuékkal az új forgatókönyvet, meg is kaptuk a leszidást, hogy miért nem volt egy kis türelmünk megvárni, hogy egy mégjobb ajánlattal álljanak elő. Mi pedig felvettük a pofot és elindultunk hazafele a naplementében. Kicsit nyűgösen és fáradtan keltünk fel következő nap. Mint két mor...

A kevésbé sem hagyományos húsvétunk után összeszedtük a cuccainkat és újabb kalandra indultunk. Ezúttal az utolsóra és a legizgalmasabbra. Mindketten nagyon vártuk már a függetlenségünket, mintha 11 hétig készültünk volna erre az 5 napra (de hónapokat is mondhatnék). Már elengedtük az OCDnket, megszoktuk az embereket, azt hogy barnábbak, mint mi. Mi pedig virítunk közöttük, ezért mindig bámulnak, de ha mosolygunk, nagyon tetszik nekik és gyermeki lelkesedéssel mosolyognak vissza. Már le tudjuk reagálni, ha valaki szelfit akar velünk készíteni és azt is, ha a gyermekek gyurmából készített golyókat akarnak nekünk eladni haleledelként a parton. Már nagyjából tudjuk, mikor lehet alkudozni, mikor nem és nem mondom, hogy megszoktuk a meleget, de belekóstoltunk és ha elégedtlenkedünk is, csakis azért tesszük, hátha a figyelmünket eltereli róla.  Na de visszatérve a kalandunkra: felültünk ezúttal egy gyengébb osztályú vonatra, de ez is teljesen rendben volt és 10 órán keresztül ábrándoztun...

Az utolsó hétvégénk mielőtt délre utazunk, nagyon érdekes volt. Mintha egyben kaptuk volna meg a legtöbb ember álmát, ami egyben legénybúcsú, leánybúcsú és mézes hetek. A semmi kellős közepén voltunk egy konténerekből épített szabadidőközpontban, amit a felső kategóriás emberek számára hoztak létre. Volt ott minden: lovak, akadálypálya, kinti medence, benti jacuzzi és minden, ami szem szájnak ingere. Barátaink jóvoltából két napig megtapasztalhattuk az élet teljes pazarságát.  Aztán ahogy lejárt, megfogalmaztuk magunkban, hogy mégiscsak a rezort melletti tó partján szerettük a legjobban.  Kár, hogy csak felügyelettel és látótávolságon belül engedtek ki, bár hálásak vagyunk ennek is, mivel nagy kincseket láttunk, találtunk.  Az utunk elején is és a végéhez közeledve is a luxus fogadott minket. Hihetetlenül hálásnak érzem magam, mert így megtapasztalhattam magasságokat, mélységeket, viszonyulásokat, felületes és mély é...

Kedden nagy kalandra indultunk Zolival. Eldöntöttük, hogy meglátogatjuk a világ legnagyobb Vipassana csarnokát, ami 8000 meditáló embert képes befogadni. Komolyan vettem a feladatot, a hétfői pihenős nap alatt próbáltam megismerni a buddhizmus filozófiáját és rendszerét, illetve megpróbáltam belehelyezni a vipassana módszerét ebbe a rendszerbe. Mivel két hónapig a védákról, hinduizmusról és jógáról tanultunk, könnyen meg tudtam érteni a buddhizmust is, viszont nem kis anyag. Estére a szemeim keresztben álltak és azt sem tudtam melyik világon vagyok.  Kedden a csarnokba érve, nézegetve Buddha élettörténetét több, mint 100 festményen, értettem nagyjából azt, amit láttam. Nem tudtunk bemenni a csarnokba meditálni, mert nem végeztük el a 10 napos kurzust, de be tudtunk lesni és hihetetlen érzés volt, sajnos a képek ezt nem adják vissza.  Nagyon tetszik a vipassana koncepciója. A központba nincs belépő, az elvonulások ingy...