"De ti mivel foglalkoztok?"

Amióta az eszemet tudom, ez egy olyan kérdés, amire soha nem tudtam egyenes választ adni. Gondolom örökletes, mert mindkét szülőm hasonló helyzetben van/volt, így hát ne csodálkozzon senki, hogyha egy beszélgetés alatt olyan tevékenységekről mesélek, amik nem szokványosak és sehogy sem férnek bele az általános dobozokba.

Egy kommunikációs szakember és egy kutatásokkal foglalkozó, madarakra szakosodott biológus Zabolára költözött és jógát oktatnak a kastélyban. Erre varrjál gombot! Mintha azt mondtam volna, hogy egy elefánt az óceán közepére költözött cápákat vadászni.

De ne felejtsük el, hogy vendéglátással is foglalkozunk a WelcomeToSnád házban, tibeti hangtálaknak keresünk gazdákat, csapatépítőket tartunk, Zoli időnként vállal bármilyen madaras, természettel kapcsolatos munkákat én pedig pszichodráma vezetőnek készülök. Lehet tudnám még folytatni a listát, de most nem jut eszembe több. Azt állítjuk magunkról, hogy szabadúszók vagyunk, de én egyértelműen azt érzem, hogy nem ebből élünk. Abból élünk, amit ez a szabadság ad, amit az udvar ad, a napfény, a csend, a nyugalom és az a tudat, hogy mi osztjuk be az időnket és energiánkat. Az a tudat, hogy szeretjük azt, amit csinálunk és mások is szeretik, mert megerősítenek és támogatnak benne.

A Zabolára költözésünket tekinthetjük egy tudatosan megválasztott döntésnek. Persze, nagyon sok változó volt, sok olyan kicsi részlet, amiben csak a ráhagyatkozásra számíthattunk és reméltük a legjobbakat. Itt gondolok például a szomszédokra, a lehetőségekre, a mentalitásra. Sok félelmem volt azzal kapcsolatban, hogy megtaláljuk-e a helyünket a közösségben, befogadnak-e minket, kapunk-e lehetőséget arra, hogy a tudásunkat hasznosítsuk? Azt hiszem ezek nagyrészben tőlünk függnek, mert ahhoz, hogy mindez működjön, nekünk is nyitottnak kell maradnunk és mi is kell kezdeményezzünk. Eddig minden rendben, sőt, a megálmodott életünk úgy bontakozik ki, ahogyan a nárciszok nyíltak az udvarunkon pár héttel ezelőtt.

Fotók: World Peace Yoga School, Rishikesh

Indiából hazatérve arra vágytam, hogy a jóga gyakorlását folytassuk rendszeresen és nyilván a terv az volt, hogy órákat tartsunk. Ehhez képest be kell vallanom, az elmúlt egy évben egyik sem jött össze. Túl friss volt, túl erős volt bennem ez a dolog, ahhoz hogy aktívan művelni tudjam. Meghát persze az újrafelismerése annak, hogy nehezen kezdeményezek, tele vagyok félelmekkel, önbizalomhiánnyal (ki vagyok én, hogy 2 hónap jóga suli után bárkit is taníthassak?). Addig tolódott ez a tevékenység, amíg már a környezetünk megunta kérdezni, hogy gyakorolunk-e, mikor fogunk már tanítani? És ez segített, mert legalább a külső nyomás megszűnt. Mikor a zabolai kastéllyal felvettük a kapcsolatot, a legváratlanabb dolog történt: a felkérés, hogy csináljuk. Rájöttem, hogy az egész képletből a bátorítás és a lehetőség hiányzott. Múlt héten tartottuk meg az első jóga órát és ezzel egy erős falat törtünk át, elhittük, hogy képesek vagyunk rá és van helye ennek úgy a mi életünkben, mint a máséban. Persze, bénácskán, hibázva, izgulva és időnként esetlenül, de ki az aki bármit is egyből jól csinál?

Fotó: Pauline Roy Chowdhury, Zabola Estate

A mögöttünk álló két év az úton levés, önmagunk és a helyünk keresése nem volt egy könnyű folyamat. Mindamellett, hogy majdnem mindent magunk mögött hagytunk és fejest ugrottunk az ismeretlenbe, ott voltak az ezzel járó nehéz lelki folyamatok is. Nem nagyon van know how-unk arról, hogy mit kell tenni és hogyan kell kezelni azt, ha teljesen új élethelyzetben vagyunk, amivel a környezet, a tevékenység és a személyes szerepek is teljesen megváltoznak. A régi szerepek, mint az elvesztett jóbarátok, gyásszal járnak, ami időnként bénító és kilátástalanság érzésével jár, az új szerepekre pedig fel kell készülni és be is kell tudni fogadni őket.

Én még mindig gyászolom a kommunikációs szakember szerepem. Tíz évig keményen dolgoztam azon, hogy egy jó szakember legyek, aki elismerésben és sikerélményekben részesül. És nem mondom, sokat kaptam belőle, de amikor felismertem, hogy már más ember vagyok és nem tudok ezzel teljesen azonosulni, nem gondoltam, hogy évekig tartó folyamat lesz, amíg teljesen el tudom fogadni és teret tudok adni az újnak. Több mint tíz évig vagy a számítógép előtt ültem vagy az emberek között szervezkedtem. Ahhoz képest most pont fordítva van: a számítógép előtt ezt a blogot írom, ami élvezet és sikerélmény, az emberek helyét pedig Zoli, Laska, az udvar, a kert és a ház vette át. Az elefánt megtanult úszni és kipróbálta a húst, ami tetszett neki. Mi is így vagyunk ezzel: tanuljuk a falusi úszást, de víz nélkül nem működik, úgyhogy Zoli kitalálta, hogy hogyan fogjuk fel az esővizet én pedig kiegészítettem azzal, hogy hogyan tároljuk azt. Ki látott már olyat, hogy az ezer literes tartályt régi szekéren tologatják az öntözéshez? Nem tudom, de egy biztos: az ágyásokat derékfájás nélkül öntözzük, a csűr pedig kiürült, ami tökéletes nyugizós hellyé alakult át.

Az utolsó bejegyzésben meséltem arról, hogy fürdőnk nincs, de szaunánk igen. Egy kedves szaunázós vendég kellett jöjjön és gyorsan neki is szöktünk a kinti tusoló megépítésének. Ha van munka, ami igazán kifizetődő, akkor ez: a falusi hipszter luxus - fával fűtött szaunázás hangfürdővel, majd nap által felmelegített esővízzel való tusolás a madárcsicsergéstől pár méterre. És még számlát sem kell fizetni.