Zabolára költöztünk

Az emberek nagyrészt azt teszik fel az online felületre, ami jó, ami szép, ami érdekes. Ezzel én is így vagyok: ha valami érdekes történik velem, valamire büszke vagyok, valamit reklámozni akarok, megmutatni a világnak, hogy nekem milyen szép életem van. Kevesen vannak olyanok, akik a belső vívódásokkal, nehéz periódusaikkal, tapasztalatokkal osztanák tele a facebookot. És ez teljesen érthető, mivel nehéz periódusban hajlamosak vagyunk kiszolgáltatottak, érzékenyek lenni. Könnyebben megbántódunk, rosszul eshet az előítélet, rossz indulat. Ebben én sem vagyok különb és ezt vállalom is. Zolinak volt egy olyan ötlete, hogy a mostani életünket kezdjük online felületen megosztani, hátha bevonzunk jó fej embereket/társaságokat és hosszútávon munkákat. Így hát adok egy esélyt neki, jó kis kísérletnek tűnik, nem ígérem, hogy sikeres lesz, de egy próbát megér. Kezdem is a történetet avagy folytatom az indiai hazatérésünktől:

    Pár nap múlva lesz egy éve, hogy hazaértünk Indiából. Már említettem előző bejegyzésekben, hogy magunk mögött hagyva Kolozsvárt, Csíkszeredába költöztünk azzal a reménnyel, hogy a város mellett kezdjük az igazi “falusi hipszter” (Janka barátnőm szájából) életünket. De India sok mindent megváltoztatott bennünk: egyrészt, hogy merjünk nagyot álmodni, másrészt, hogy legyünk bátrabbak a döntéseinkben. Így hát nagyot álmodtunk: nagy telek kis házzal, erdő mellett, patak partján, önellátó élet, közösségi élet, szabadúszás stb. Amint elengedtük a csíkszeredai projektet, egyik pillanatról a másikra talált meg minket a számunkra ideális hely.

    Novembertől mostanáig majdnem folyamatosan azon dolgoztunk, hogy magunkévá tegyük és otthonosan érezzük magunkat benne, bár már ez első pillanattól kezdve megvolt. Az első két hétben folyamatosan valamelyik családtagnál csöveltünk, naponta ingáztunk Szentgyörgy és Kovászna között, sokszor éjjelig dolgoztunk azért, hogy minél hamarabb be tudjunk költözni. Azt hittük a telet nem fogjuk kibírni egy olyan házban, ahol csak az egyik szobában van kályha, de nincs bevezetve sem víz sem gáz, nincs fürdő, nincs konyha. Mégis, azt hiszem ez volt életem egyik legboldogabb tele: újra felfedeztük a pattogó tűz hangját és illatát, a tálba mosdásnak az intimitását, a fás kályha lerében sült ételek finomságát és a csendet, nyugalmat ami mindezt körülvette.

    Aztán meg jött a meleg január, nem bírtunk bent ülni a házban, muszáj volt folyamatosan valamit tenni-venni az udvaron, a kertben. Azt hiszem nyugodtan bolondnak lehet nevezni minket, mert ahelyett, hogy megoldjuk a mostani társadalom számára fontos kényelmi tényezőket, mi teljesen más dologba fogtunk bele: átalakítottunk a nyári konyhát szaunává. Még mindig nem folyik a falból a víz, az ivóvizet üvegekben hozzuk máshonnan, a családunk mosógépeivel mosunk és tálban fürdünk. De két-három naponta szaunázunk, hangtálazunk, eső vízbe gübbenünk és ez mindent megér nekünk. Még egy alternatív vendégszoba is kialakult a folyamat során.

    A kertet sem hanyagoltuk el. Furcsán néz ránk itt mindenki, főleg mikor magaságyások, magasdombok és szénaspirálok jelennek meg a szomszéd kertjében. Első igazi ültetésünk a saját kertünkben, erre kicsit félve büszkék is vagyunk. Azért félve, mert fogalmunk sincs, hogy mi fog megélni és mi nem. A folyamat viszont nagyon élvezetes.

    De ez mind álomvilág volt, amit fennebb elmeséltem. Számunkra legalábbis az. A kevésbé álomvilág az adminisztráció. Tizenannyi év Kolozsvár után az itteni sokk felért az Indiában érzett kulturális sokkal. Elérkezett a személyi igazolvány csere ideje, hivatalosan is Zabolaiakká szerettünk volna válni. Utánanéztem interneten minden információnak és asszerint állítottam össze a doszárt. A helyi weboldalon azt írták, hogy nem adnak ki személyi igazolványt, ezért Szentgyörgyre mentünk a gondosan összeállított doszárral. Miután úgy tűnt, hogy minden rendben van, kiderült hogy mégsem, mert Zabola Kovásznához tartozik, de mivel ott (az internet szerint) nem adnak ki személyi igazolványt, ezért Kézdire küldtek. Elmentünk, nem fogadták el, mert mégiscsak Kovásznára kell menni. A polgármesteri hivatalban dolgozó személy nem tudta telefonon nekünk megmondani, hogy hova kell menni pontosan, így hát elmentünk személyesen megkeresni a rejtelmes irodát. Elég könnyen meg is találtuk, de nyilván így sem volt siker, mivel a zabolai polgármesteri hivataltól kellett még egy igazolás. Vissza Zabolára. De ez sem volt egyszerű, mert csak akkor adják ki az igazolást, ha kérünk egy másik igazolást az előző lakcím polgármesteri hivatalától és amúgysem tudják most kiadni, mert sztrájk van. Na de szerencsére elértük a fekete lyuk alját, sikerült mindent beszerezni és leadni a doszárt. Mondanom sem kell, hogy ehhez képest Kolozsváron 5 percbe került ugyanez a művelet, itt pedig 3 munkanapba és sok utazásba. Ez egy új realitás számunkra, ami munkát igényel ahhoz, hogy el tudjuk fogadni. 

    Azt hiszem India hatása, de lehet hogy az önismereti munka, pszichodráma csoportoké, nem tudom, de valahogy könnyedén sikerült venni az eddigi nehézségeket. Bár nyilván volt dühöngés is a nehéz folyamatok alatt, mégis a végére nem azzal maradtam, hogy de szar a rendszerünk, hanem azzal, hogy milyen érdekes, hogy ekkora különbségek vannak. Igyekszem alázatot, türelmet tanulni és a dolgok jó oldalát nézni. Végülis minden nehézség vicces is tud lenni a maga módján.