Április 14. Utolsó napjaink Indiában

Már kezdtük megszokni a környezetet, az állandó izzadást, ragadást és vizes ruhákat. Kezdtük felfedezni a messzi partokat, lazábban sétáltunk úgy a városban, mint a természetben.

Úsztunk, napoztunk, szép napunk volt, aztán kiültünk a Namaste kávézó teraszára sörözni. Második sörünknél tartottunk, mikor észrevettem, hogy befutott egy email miszerint törölték az egyik repülőjáratot hazafele. Mámoros fejjel a 30+ fok melegben igyekeztük újraszervezni az utunkat úgy, hogy pénzt se, időt se veszítsünk. Egy repülő, két telefon, ide pénz, oda pénz, ezt mond vissza, azt vedd meg, a végére sikerült egy viszonylag járható utat összeállítani és mikor közöltük Amuékkal az új forgatókönyvet, meg is kaptuk a leszidást, hogy miért nem volt egy kis türelmünk megvárni, hogy egy mégjobb ajánlattal álljanak elő. Mi pedig felvettük a pofot és elindultunk hazafele a naplementében.

Kicsit nyűgösen és fáradtan keltünk fel következő nap. Mint két morcos tindézser, lázadtunk az ellen, hogy az utolsó napjainkat, amiket a semmitevésre és igazi romantikus mézeshetekre szántunk, újratervezésre és egyéb otthoni gondokra, aggodalmakra kell szánnunk. Aztán átmentünk az Om partra, elfoglaltuk a légkondis szobánkat és eldöntöttük, hogy megpróbáljuk kihozni belőle a maximumot és örülni annak, amink van.

Az fogalmazódott meg bennem, hogy egy új helyre megérkezni nehéz és időigényes. Még akkor is, ha ugyanaz az ország, kell két nap, hogy feltaláljuk magunkat és otthonosan mozogjunk. Szerencsére sikerült megérkezni és egyszerűen csak lenni. Felmászni a sziklára, madarakat, rákokat, delfineket lesni, meditálni csendben perceken keresztül és elengedni minden mást. Mintha az egész indiai utunk arról szólt volna, hogy ebbe az állapotba természetesen jussunk el. És sikerült. 

Ugyanakkor a megérkezés az elköszönésről is szólt, tele érzelemhullámokkal. Egyik pillanatban az út izgalmai, másik pillanatban a tenger bámulása és a csend. Hallgattuk a hullámokat, időnként megosztottunk egy-két gondolatot, majd újra csend, majd a hülyéskedés, aztán megint csend. Nálam a hormonok is izgágák voltak, párszor megtelt a szemem könnyel, volt mikor a hála miatt, volt mikor a kétségbeesés miatt. Fel sem fogom, hogy mit jelent ez az út az életemre nézve és hogyan fog hatni arra, ami ezután következik. S az az igazság, hogy igyekszem nem akarni felfogni, hanem inkább gyakorolni a jelenben levést.

Várom már a szombati indulást és legfőképp a hétfői megérkezést.