Április 17. Az út hazafele egyáltalán nem volt unalmas (56 óra)

Ezt a bejegyzést nem terveztem, de muszáj megörökíteni, mert sok vicces dolog történt velünk. 

Megrendeltük a taxit, ami Goába a repülőtérre visz el. Zoli felhívott legalább 6 telefonszámot, megpróbálta lealkudni a három és fél órás út árát. Addig telefonált, míg sikerült 4000 rúpiáról 3800-ra levitesse az árat egy légkondis autóra. Nyugodtan vártuk a szombat délt, az autó megérkezett, de nem volt bekapcsolva a légkondi, ezért szóltunk a sofőrnek, hogy kapcsolja be. Nyilván nem tudott angolul, ezért 3 telefonhívás után Zoli kezébe adta a telefont, hogy valaki a vonal túloldalán fordítson. Kiderült, hogy a beigért légkondiért még 500 rúpiát kell fizetni pluszba. Mivel más választásunk nem volt és egy kb. 50 órás utat nem büdösen és ragadósan akartunk kezdeni, pár haszontalan próbálkozás után Zoli belement a játékba. Ültünk a hátsó ülésen dühöngve, hogy megint át lettünk verve. Mondom Zolinak, gyere a végén szálljunk ki és miután elvettük a csomagokat, nyomjunk a kezébe 4000-et, majd hagyjuk ott. És így is tettünk. Nekem nagyon jól esett, szegény sofőr kicsit megszívta, de ha három hónap alatt tanultunk valamit, akkor a deszkurkörecséget deszkurkörec emberek között. Azt hiszem a záróvizsga jól sikerült. 

A repülőtéren hamar eltelt az idő, megettük utolsó momóinkat, igazából úgy bezabáltunk belőlük, hogy Mumbaiban gyomorgörcsökkel kellett küszködnöm. Aztán felültünk a repülőre és Mumbájban már könyékkel verekedtük le magunkat az elsők között a repülőről, hogy minél hamarabb találkozhassunk utoljára Amuékkal. Mint kiderült mi egy nemzeti reptérre érkeztünk és át kellett menni a nemzetközire, de szerencsére a kijáratnál az egész család várt minket kutyástól sofőröstől és elvittek minket oda, ahol lennünk kellett. Kávéztunk egyet közösen, majd szétválltak útjaink. Azért nem sok ember jött volna ki értünk az éjjel kellős közepén a reptérre egyet kávézni. Hálás vagyok, hogy ilyen barátaink lehetnek. Utána már csak a gyomorgörcsökkel kellett megküszködnöm, szegény Zoli futott fel-alá a reptéren, hogy segítsen rajtam. Lehet, hogy nem csak a momo volt, hanem az út miatti izgalom is. Riyad fele a repülőn már sokkal jobban éreztem magam és újra visszatért az élet belém. De lehet azért is, mert legalább két hónapja nem fáztam, most meg csupán a légkonditól szétfagytam. Otthon elő kell majd vegyem a téli kabátot egy pár napra, míg akklimatizálódom.

Sikerült felülni a Riyad fele tartó repülőre is. Reggel 7-kor indultunk, 4 órát utaztunk és fél 9-re érkeztünk meg. Még soha nem tettem meg 4 órát másfél alatt. Na de megérkeztünk az arab országba, itt a nőknek csak a szeme látszik, úgyhogy az első sokk, amit kaptunk Zolival, hogy úgy néznek rám a férfiak, mintha életükbe nem láttak volna női hajat. És nincs kizárva, hogy ez igaz. Úgyhogy a check-in után a kendő felkerült a fejemre, mert 24+ órán keresztül nem hiányzik az az érzés, hogy folyton mindenki néz. Pedig igazán hozzászokhattunk volna Indiában. Nagyon várom már, hogy hasonszőrűek közt legyek és olvadjak bele a tömegbe. Aztán nyilván volt még egy bonyodalom, már napok óta a levegőben volt a vizum kérdés, de sehol sem találtunk egyértelmű választ, ezért reménykedtünk abban, hogy egyrészt kicsöveljük, hogy átengedjenek a terminálokon vizum nélkül, másrészt volt egy kis remény, hogy ha a vasárnapi wizz járaton van két üres hely, oda is csöveljük fel magunkat és érjünk haza egy nappal hamarabb. De ez nem India és hamar egyértelművé is vált számunkra. Nem hogy a vizumot nem úsztuk meg, hanem jól meg is fizettük, oda a nincs pénz (az a tartalék, amihez csak végszükséglet esetén nyúlunk hozzá). És nem hogy a wizzet nem tudtuk meggyőzni, járatuk sincs vasárnap Bukarest fele és még irodájuk sem a reptéren. Úgyhogy egy nagyon drága fenszi kávé mellett igyekeztük elfogadni a valóságot: itt ragadtunk több, mint 24 órára, csomagokkal a nyakunkon és még a duty free zonába sem tudunk bemenni.

Aztán kávéivás közben észrevettem egy bácsit a reptér előtti parkolóban port törülni. Zoli elment lefotózni, mert bizonyíték nélkül senki sem fog hinni nekünk és rátalált még egy gyöngyszemre: a járdát moppal mossák fel. De nem akárhol: a sivatag kellős közepén.

Gondolom mondanom sem kell, hogy 3 hónap után a szemétben mennyire viccesnek néz ez ki. Egyik végletből a másikba és mindkettő ugyanolyan esztelen.

Érdekes, hogy elég csak a reptéren eltölteni pár órát, már csak attól lehet kulturális sokkot kapni. Mindkettőnk számára kényelmetlen itt lenni és valahogy ez a kultúra nem vonzz. Pont ezért esett nagyon jól, mikor megtaláltuk a kis sarkunkat, ahol ki tudjuk nyújtani a lábunkat és az éjszakát el tudjuk tölteni háttal ülve/fekve mindenkinek. Egyszercsak az indiai takarítóbrigád beült mellénk, elbarikádolta magát és a földön ülve kajált. Még a "vigyázz, csúszik a padló" táblát is kitették. Érdekes szembesülni azzal, hogy közelebb áll hozzánk a laza, földön ülős, közösségi kajálás, mint egy hideg-rideg drága luxus vendéglő.

Az éjszaka a körülményekhez képest jólt telt, aludni is sikerült és csak párszor ébredtünk fel az arab bőrlepcsis (upgrade az indiai műanyag lepcsihez képest) csoszogástól. Reggel már lelkesen és izgágán vártunk a check-in kapu megnyitását. Már csak órákat kellett számolnunk míg hazaérünk és kicsit aggódtunk amiatt, hogy estére 6-9 fokot jósoltak, mivel a 22 fokos repülőtéren megfagytunk, rajtam két réteg nadrág, két póló és egy kapucnis felső volt és ez volt minden vastag ruhám, mivel a többit indiában hagytam azzal a gondolattal, hogy mire hazaérünk meleg lesz.

Miután leültük az időnket arábiában, megkönnyebbűlve és boldogan űltünk fel a wizzeres repülőbe. Egy utolsó repülés és hazaértünk. De persze ez sem volt zökkenőmentes: mivel a repülő egy órával később indult, lekéstük a bukaresti buszt és bukarestben is kellett várni a következő buszra, de ezúttal sínen voltunk. Három hónap után az első carrefour üzlet, első csirkecomb és máris mindketten nyugodtabbak voltunk. Főleg Zoli.

De mégis mintha idegen országba jöttünk volna haza. Volt benne otthonos is, sok, de a szemeim kicserélődtek, mindent teljesen másképp látok. Kíváncsi vagyok az ezutáni itthoni új felfedezésekre. De előbb a család, meleg szoba, sok alvás, finom kaja minimum 2 napig.