Nóra mesél

Ezt a bejegyzést nem terveztem, de muszáj megörökíteni, mert sok vicces dolog történt velünk.  Megrendeltük a taxit, ami Goába a repülőtérre visz el. Zoli felhívott legalább 6 telefonszámot, megpróbálta lealkudni a három és fél órás út árát. Addig telefonált, míg sikerült 4000 rúpiáról 3800-ra levitesse az árat egy légkondis autóra. Nyugodtan vártuk a szombat délt, az autó megérkezett, de nem volt bekapcsolva a légkondi, ezért szóltunk a sofőrnek, hogy kapcsolja be. Nyilván nem tudott angolul, ezért 3 telefonhívás után Zoli kezébe adta a telefont, hogy valaki a vonal túloldalán fordítson. Kiderült, hogy a beigért légkondiért még 500 rúpiát kell fizetni pluszba. Mivel más választásunk nem volt és egy kb. 50 órás utat nem büdösen és ragadósan akartunk kezdeni, pár haszontalan próbálkozás után Zoli belement a játékba. Ültünk a hátsó ülésen dühöngve, hogy megint át lettünk verve. Mondom Zolinak, gyere a végén szálljunk ki és miután elvettük a csomagokat, nyomjunk a kezébe 4000-et, majd...

Úgy érzem nagyon sok mindent sikerült leírnom ebbe a blogba, mégis egy kis százaléka mindannak, amit megtapasztaltam. Rengeteg belső folyamat zajlott bennem, aminek kis töredékét is alig vagyok képes jelenleg ép ésszel felfogni, nem hogy szavakba foglalni. Ami biztos, hogy három hónap Indiában megváltoztatott. Sokszor gondoltam arra, hogy miért kellett ezt a jóga sulit elvégezni, akarok-e jóga tanár lenni és miért pont ezt, mikor eddig nem voltam képes rendszeresen eljárni órákra, sőt még otthon sem volt motivációm rendszeresen jógázni. Sokszor nekiálltam, ment egy-két napig, aztán nem folytattam. Addig húztam az időt, míg belenyugodtam, hogy nincs is szükségem rá. Most a legnagyobb aggodalmam, hogy ez a sok pénz, idő, energia, amit rászántunk megfelelően hasznosítva legyen. Félelmetes belegondolni abba, hogy nem tudom mi lesz két hét múlva, hogy mit hoz elém a sors, de bízom benne, hogy fogunk tudni boldogulni és megtalálnak a lehetőségek.  A másik kérdés, ami foglalko...

Már kezdtük megszokni a környezetet, az állandó izzadást, ragadást és vizes ruhákat. Kezdtük felfedezni a messzi partokat, lazábban sétáltunk úgy a városban, mint a természetben. Úsztunk, napoztunk, szép napunk volt, aztán kiültünk a Namaste kávézó teraszára sörözni. Második sörünknél tartottunk, mikor észrevettem, hogy befutott egy email miszerint törölték az egyik repülőjáratot hazafele. Mámoros fejjel a 30+ fok melegben igyekeztük újraszervezni az utunkat úgy, hogy pénzt se, időt se veszítsünk. Egy repülő, két telefon, ide pénz, oda pénz, ezt mond vissza, azt vedd meg, a végére sikerült egy viszonylag járható utat összeállítani és mikor közöltük Amuékkal az új forgatókönyvet, meg is kaptuk a leszidást, hogy miért nem volt egy kis türelmünk megvárni, hogy egy mégjobb ajánlattal álljanak elő. Mi pedig felvettük a pofot és elindultunk hazafele a naplementében. Kicsit nyűgösen és fáradtan keltünk fel következő nap. Mint két mor...

A kevésbé sem hagyományos húsvétunk után összeszedtük a cuccainkat és újabb kalandra indultunk. Ezúttal az utolsóra és a legizgalmasabbra. Mindketten nagyon vártuk már a függetlenségünket, mintha 11 hétig készültünk volna erre az 5 napra (de hónapokat is mondhatnék). Már elengedtük az OCDnket, megszoktuk az embereket, azt hogy barnábbak, mint mi. Mi pedig virítunk közöttük, ezért mindig bámulnak, de ha mosolygunk, nagyon tetszik nekik és gyermeki lelkesedéssel mosolyognak vissza. Már le tudjuk reagálni, ha valaki szelfit akar velünk készíteni és azt is, ha a gyermekek gyurmából készített golyókat akarnak nekünk eladni haleledelként a parton. Már nagyjából tudjuk, mikor lehet alkudozni, mikor nem és nem mondom, hogy megszoktuk a meleget, de belekóstoltunk és ha elégedtlenkedünk is, csakis azért tesszük, hátha a figyelmünket eltereli róla.  Na de visszatérve a kalandunkra: felültünk ezúttal egy gyengébb osztályú vonatra, de ez is teljesen rendben volt és 10 órán keresztül ábrándoztun...

Az utolsó hétvégénk mielőtt délre utazunk, nagyon érdekes volt. Mintha egyben kaptuk volna meg a legtöbb ember álmát, ami egyben legénybúcsú, leánybúcsú és mézes hetek. A semmi kellős közepén voltunk egy konténerekből épített szabadidőközpontban, amit a felső kategóriás emberek számára hoztak létre. Volt ott minden: lovak, akadálypálya, kinti medence, benti jacuzzi és minden, ami szem szájnak ingere. Barátaink jóvoltából két napig megtapasztalhattuk az élet teljes pazarságát.  Aztán ahogy lejárt, megfogalmaztuk magunkban, hogy mégiscsak a rezort melletti tó partján szerettük a legjobban.  Kár, hogy csak felügyelettel és látótávolságon belül engedtek ki, bár hálásak vagyunk ennek is, mivel nagy kincseket láttunk, találtunk.  Az utunk elején is és a végéhez közeledve is a luxus fogadott minket. Hihetetlenül hálásnak érzem magam, mert így megtapasztalhattam magasságokat, mélységeket, viszonyulásokat, felületes és mély é...

Kedden nagy kalandra indultunk Zolival. Eldöntöttük, hogy meglátogatjuk a világ legnagyobb Vipassana csarnokát, ami 8000 meditáló embert képes befogadni. Komolyan vettem a feladatot, a hétfői pihenős nap alatt próbáltam megismerni a buddhizmus filozófiáját és rendszerét, illetve megpróbáltam belehelyezni a vipassana módszerét ebbe a rendszerbe. Mivel két hónapig a védákról, hinduizmusról és jógáról tanultunk, könnyen meg tudtam érteni a buddhizmust is, viszont nem kis anyag. Estére a szemeim keresztben álltak és azt sem tudtam melyik világon vagyok.  Kedden a csarnokba érve, nézegetve Buddha élettörténetét több, mint 100 festményen, értettem nagyjából azt, amit láttam. Nem tudtunk bemenni a csarnokba meditálni, mert nem végeztük el a 10 napos kurzust, de be tudtunk lesni és hihetetlen érzés volt, sajnos a képek ezt nem adják vissza.  Nagyon tetszik a vipassana koncepciója. A központba nincs belépő, az elvonulások ingy...

A második napunkat Mumbaiban a város déli részén töltöttük. Amu bevitt minket a legnagyobb piacra, ami Zoli szerint úgy néz ki, mintha a romániai összes üzletet (kínai, dedeman, kaufland és ócskapiac) belerakták volna egy betonkavaróba és a darabokat kifröcsögtették volna egy térre. És tényleg: pont mint az ószer csak új dolgokkal és tízszeres zsúfoltsággal. Amut elvittük tavaly a kolozsvári ószerre és úgy emlékszik rá, mint egy laza, nyugis vásárlásra. Lehet, hogy mire hazamérünk, az itteni élmény után nekünk is nyugisnak fog tűnni. Nagyon gyorsan átszaladtunk a piac egy részén, faltunk valamit, gyorsan megvettünk néhány fűszert és mire észbe kaptunk volna, már megint a légkondis autóban űltünk. Számomra nagyon érdekes élmény volt, de egyszerűen annyira ingergazdag volt, hogy Zoli is meg én is lefagytunk és csak Amut tudtuk követni. Esélyünk sem volt gondolkozni, szelektálni, vásárolni. Az biztos, hogy ezután az indiai tapasztalat után sokkal jobban fogom értékelni az otthoni csendet,...