Április 3. Élet Mumbaiban

A második napunkat Mumbaiban a város déli részén töltöttük. Amu bevitt minket a legnagyobb piacra, ami Zoli szerint úgy néz ki, mintha a romániai összes üzletet (kínai, dedeman, kaufland és ócskapiac) belerakták volna egy betonkavaróba és a darabokat kifröcsögtették volna egy térre. És tényleg: pont mint az ószer csak új dolgokkal és tízszeres zsúfoltsággal. Amut elvittük tavaly a kolozsvári ószerre és úgy emlékszik rá, mint egy laza, nyugis vásárlásra. Lehet, hogy mire hazamérünk, az itteni élmény után nekünk is nyugisnak fog tűnni. Nagyon gyorsan átszaladtunk a piac egy részén, faltunk valamit, gyorsan megvettünk néhány fűszert és mire észbe kaptunk volna, már megint a légkondis autóban űltünk. Számomra nagyon érdekes élmény volt, de egyszerűen annyira ingergazdag volt, hogy Zoli is meg én is lefagytunk és csak Amut tudtuk követni. Esélyünk sem volt gondolkozni, szelektálni, vásárolni. Az biztos, hogy ezután az indiai tapasztalat után sokkal jobban fogom értékelni az otthoni csendet, tisztaságot és időjárást. (Van egy olyan facebook csoport, hogy jóvanazúgy, amibe ták-mákokat szoktak betenni. Indiát egy az egyben bele kellene postolni. Nincs olyan sarka a házaknak, ahol nem lenne egy kicsi ták-mák, de az emberek nem is elégedetlenkednek annyit)

A következő megállónk a halpiac volt, ahol a halakat hajnalban, frissen árulják. Nekünk csak a szagból jutott, de abból rendesen. Kicsit úgy éreztem magam, mintha egy kalózos filmben lennék egy teljesen új világgal kiegészítve.

Tovább haladva megálltunk kis bepillantást nyerni a helyi mosodába, ahol 7000 ember él és dolgozik. Hihetetlen volt látni egy újabb kontrasztot: a szegény ember tragédiája és a gazdagok magasságai egy képen.

Miután kellőképpen kifáradtunk és dezhidratálódtunk, ideje volt hazamenni. Reménykedtem abban, hogy a trópusi levegőt a nedvesség miatt kellemesnek fogom tartani, de sokkal nehezebben bírom, mint gondoltam volna. Az is igaz, hogy eddig a nap legmelegebb periódusaiban jártunk ki, de a hányingertől a fejfájáson keresztül a szédülésig minden utolért. Aztán rájöttünk, hogy itt tényleg muszáj vizet inni és nem két litret, hanem minimum négyet. Amióta vizet iszok, jobban vagyok.

A vasárnapi napunk kicsit lazább volt: délelőtt meglátogattuk a közelben lévő Buddhista kőbarlangokat. 109 barlangot véstek a sziklába 2000 évvel ezelőtt, ami a szerzetesek és tanoncok otthonaként szolgált. Még mindig tisztán látszik, melyik volt a meditációs terem, a templom és láttunk színes barlangrajzot is. Az egyik őr, aki Nepál mellől költözött ide, elkezdett mesélni érdekes dolgokat a barlangokról, sőt, bevitt minket egy elzárt részhez is, ahol közelebbről megézhettük a kőbe vésett szobrokat (többek között a 11 fejü Buddha legkorábbi szobrát a világon, amiről híres lett ez a barlangegyüttes). Én egész végig szédelegtem, melegem volt (30+ fok volt) és mikor beültem egy kisebb meditációs terembe és a az őrrel közösen énekeltünk egy OM-ot, a testem minden kicsi részecskéjében éreztem a rezgést és helyrejöttem de ugyanakkor egy leírhatatlan részegszerű állapotot is éreztem. Sajnos Amuék hamar összeszedtek minket, mert siettek vissza, úgy hogy nem tudtunk mindenhova eljutni, de így is egy emlékezetes élmény volt.

A barlangok után hazamentünk és végre sikerült megkóstólni a duriánt, ami Zolinak a bakancslistáján volt, majd ettünk olyan mangót, amilyent csak itt lehet enni. Estére Zoli főzött egy tokányt disznóhúsból és melléje pirét. Csak annyit mondhatok, hogy nemcsak a tányér, hanem a tál is ki lett nyalva. Mindezek után megérdemlünk egy nap szabadot.