Nóra mesél

A hétfői napunk arról szólt, hogy összeszedjük magunkat és a csomagjainkat. Elsétáltunk Rishikeshbe bőröndöt vásárolni és hirtelen belekerültünk az igazi indiai zsúfolt, hangos, forró forgalomba, ami egyáltalán nem hiányzott ennek a két kimerült embernek. Mégis, ahogy megtaláltuk a piacot (ami rosszabbul néz ki, mint otthon az ócskapiac), lealkudtuk a bőrönd árát, az üzletben az eladó szóba elenyedett velünk, meghívott egy masala teára/kávéra és mindketten lenyugodtunk, megpuhultunk és visszajött az életkedvünk. Visszafele már kacagtunk és viccelődtünk a riksában.  Kedden pedig Guneet látogatott meg és úgy megvendégelt, hogy kiskirályoknak éreztük magunkat. Elvitt arra a helyre ahonnan a Gangest Gangesnek nevezik, majd elmentünk egy non-veg vendéglőbe (mert itt nem úgy hívják, hogy vega és normál, hanem vega és nem vega) és ettünk csirkés momot, csirkés rizset/laskát és currys csirkét. Zoli arcát nem lehet leírni, meg kellett tapasztalni. Nem mondom nekem is könnyezett ...

Ez a hét volt az, amikor betelt a pohár, belefáradtam a munkába. Számomra az elmúlt két hónap legnagyobb munkája az egócsökkentés, az alázat, a jelen elfogadása és a dolgok pozitív oldalának a szemlélése. Azt mondhatom, hogy sikerült állni a sarat két hónapig, de a héten elértem arra a pontra, hogy kicsit ezeket a feszes izmokat egy kis időre ellazítanám, mert már fájnak. A két hónap alatt voltak nagyon szép pillanatok és hihetetlenül értékes tanítások. Voltak felfedezések, önismeret, kulturális sokk és megszokás is. De voltak be nem tartott ígéretek, áltantárgyak, érzelmi zsarolás, manipuláció, hazugságok és megalázás is. Ezen az utolsó héten meglepően sok a másodikból. A fáradtság, kimerültség érzékenyebbé tett, emiatt a hét második felében feladtam, egyszerűen elveszítettem a türelmem, motivációm, alázatom, nem tudom mit, de úgy döntöttem, hogy kihagyom azokat a vizsgákat, ahol megalázást és igazságtalanságot éreztem. Nem attól leszek jó jógatanár, hogy levizsgáztam, hanem a gyakorl...

De belső folyamatok igen. A hét első fele arról szólt, hogy vagy lázasan feküdtem az ágyban vagy taknyolva, hőhullámokkal próbáltam figyelni az órákon vagy ettem meg Zoli életét valami hülyeséggel kínomban. Szerencsére jól viselte, főleg mikor csütörtökön kiderült, hogy a hűlés mellett még a havim is közrejátszott. Hirtelen minden súlyos dolog könnyűvé vált.  Közeledünk az utolsó jóga sulis héthez, a guru az e havi beavatást erre a hétre tette. Már a múlt hónapban említettem a vacilálásunkat a beavatással kapcsolatosan, azóta is forraltuk magunkban a dolgot és úgy döntöttünk egymástól függetlenül, hogy ezúttal befogadjuk. Nekem egy nagyon kellemes élmény volt, mert megértettem, hogy nem az itteni konkrét guru előtt fejezem ki a tiszteletem, hanem maga a tudás, a jóga bölcsessége és a természet előtt. Elképzeltem madártávlatból magam a Himalája lábánál, amint ez az óriasi hegytömeg erejéből egy cseppet befogadok és részemmé válik. Megtiszteltetésként éltem meg. Egy kellemes meglepet...

A hét eleje engem teljesen leszívott. Előző hónap végén eldöntöttem, hogy ezúttal minden órán jelen leszek. Ki szeretném használni a lehetőséget és igazából ez a határok feszegetéséről is szól. Elég volt két nap (hétfő, kedd) teljes jelenléttel, hogy kedden az utolsó óra után sírva és erőtlenül feküdjek a jóga matracon. Intenzív a mostani program, több tanár is belefeledkezik az időbe, így szünetek nélkül vagyunk, órákról szaladunk ki pisilni. A hajnali öt órás kezdéstől a reggeliig négy óránk van alig egy 10 perces szünettel. És intenzív légzésgyakorlatok, kundalini jóga, ami úgy elvisz minket, hogy legszívesebben kimennénk a Ganges partra élvezni az állapotot, de nem lehet, mert szaladunk reggelizni és következik 2-3 elméleti óra, amire az agyunk azt mondja: én kikapcsolok. S egyszer csak azon veszem észre magam, hogy a füzetemben gyűlnek a jegyzetek, de nem emlékszem mikor telt el az idő és hogy kerültek oda. Aztán mikor azt hinnénk, hogy vége a napnak, megvolt a vacsora, még beülün...

Elkezdődött egy újabb szezon a suliban. Megérkeztek az új diákok, három nap csend után megint zsúfoltság lett. Újabb nyitóceremónián vettünk részt, ami szép volt, de ezúttal hosszúra sikeredett. Sok össze-vissza ember össze-vissza csomagokkal. Szép tükröt kaptunk, hogy mi hogyan is nézhettünk ki egy hónappal ezelőtt. Nem volt nehéz látni az akkori magunkat. Alig vagyunk egy páran veteránok, mindenki más új. Nagyon sok a szomorú, morcos arc, sok a kétségbeesett nézés, sokan az életük nagy változásain mennek át, felmondtak a munkahelyükön, elválltak, meghaltak családtagjaik stb. Mi is nagy változásokon megyünk át: a tavaly Zoli felmondott a munkahelyén, összeházasodtunk, elköltöztünk Kolozsvárról Csíkszeredába. Mindketten feladtuk a szakmánk kolozsvári részét az újrakezdésért, a biztosat a bizonytalanért, a gazdagságot a szegénységért, a külső ingereket a belső ingerekért, a karriert a családért és a valóságunkat az álmainkért. De nem bánunk semmit, még akkor sem, ha bizonyos...