Április 1. Északtól dél fele

A hétfői napunk arról szólt, hogy összeszedjük magunkat és a csomagjainkat. Elsétáltunk Rishikeshbe bőröndöt vásárolni és hirtelen belekerültünk az igazi indiai zsúfolt, hangos, forró forgalomba, ami egyáltalán nem hiányzott ennek a két kimerült embernek. Mégis, ahogy megtaláltuk a piacot (ami rosszabbul néz ki, mint otthon az ócskapiac), lealkudtuk a bőrönd árát, az üzletben az eladó szóba elenyedett velünk, meghívott egy masala teára/kávéra és mindketten lenyugodtunk, megpuhultunk és visszajött az életkedvünk. Visszafele már kacagtunk és viccelődtünk a riksában. 

Kedden pedig Guneet látogatott meg és úgy megvendégelt, hogy kiskirályoknak éreztük magunkat. Elvitt arra a helyre ahonnan a Gangest Gangesnek nevezik, majd elmentünk egy non-veg vendéglőbe (mert itt nem úgy hívják, hogy vega és normál, hanem vega és nem vega) és ettünk csirkés momot, csirkés rizset/laskát és currys csirkét. Zoli arcát nem lehet leírni, meg kellett tapasztalni. Nem mondom nekem is könnyezett a lelkem. Mint kiderült Gunittól, nemhogy nem szattvikus kaját nem kaptunk, hanem egy nagyon szegényes, olcsó és a szervezetre káros és hiányos kaján éltünk két hónapig. Nem csoda, hogy kimerültnek érezzük magunkat, a testünk mindenféle hiányban szenved. De az a csirkés vacsora kicsit helyreállította bennünk az egyensúlyt. 

Annyira, hogy szerda reggel mikor 10-re vártuk a taxit és 9-kor a recepcióról aggodalmasan hívtak, hogy hamarabb kellene indulni, mert nagy a forgalom, nyugodtabbak voltunk mint a sofőr. Még kitérővel együtt is órákkal a vonat indulása előtt ott voltunk az állomáson. A vonatot várva azon elmélkedtünk Zolival, hogy mennyire belénk van nevelve a sötétebb bőrüektől való félelem. Még mindig van bennünk előítélet és szorongás, mikor ránk néznek vagy hozzánk szólnak. Szerencsére sokat oldják az itteniek, az állomáson például elment mellettünk egy bácsi és mosolyogva annyit mondott, hogy nagyon szép pár vagyunk. Ilyenkor érzem a benti háború és a kinti béke közti különbséget. Érdekes élmény.

Felültünk a vonatra, ami olyan hosszú volt, hogy nem láttuk a végét és nem is mentünk el a végéig, mert szerencsére egy segítőkész bácsi útba igazított és megmondta, hogy a vonat elejére kell üljünk, mert a vége a "dzsungel osztály", bármit is jelentsen ez. Az viszont biztos, hogy mi luxust kaptunk indiai viszonylatban. Saját fülke, ágyakkal, rendeltünk kaját, amit ide hoztak, ez az első osztály első osztálya. Otthoni viszonylatban ugyanolyan pisi szagú, normál vonat, mint otthon. Örömünkben próbáltunk készíteni egy szelfit, nagyon nehezen jött össze.

Az út jól telt, mind az összes huszonvalahány órája. Leskelődtünk ki az ablakon és figyeltük, hogy változik a táj, az emberek, a növényzet. Láttunk szegénységet, gazdagságot, tevéket, szmogot, sok embert és keveset és közben azon gondolkodtunk, hogy egy akkora város fele tartunk, aminek a népessége nagyobb, mint a saját országunk népessége. Csak 50 négyzetkilóméteren. 

Szerda estére megérkeztünk Mumbaiba, Amu kijött elénk az állomásra, ezúttal nyugisan, lazán zajlott az este. Elmeséltük neki a Ajay-vel történt esetet és megnyugtatott, hogy nem kell féltenünk a vesénket, minden rendben lesz. Nagyon érződik rajta a nyugati hatás, ami számunkra már ismerős, tudjuk mit kezdjünk vele, nyugodtabbak is vagyunk. 

A csütörtöki nap nagyon jól telt, Amu elvitt minket egy közelben levő várba, útközben Madhurát is összeszedtük és nagyon jól éreztük magunkat nyugodt, laza hangulatban. 

Este pedig Amu főzött nekünk, Zoli pedig nagy lelkesen asszisztált mellette, lopva a szakmát tőle.