Március 5. Az út felénél levont következtetések

Elkezdődött egy újabb szezon a suliban. Megérkeztek az új diákok, három nap csend után megint zsúfoltság lett. Újabb nyitóceremónián vettünk részt, ami szép volt, de ezúttal hosszúra sikeredett.

Sok össze-vissza ember össze-vissza csomagokkal. Szép tükröt kaptunk, hogy mi hogyan is nézhettünk ki egy hónappal ezelőtt. Nem volt nehéz látni az akkori magunkat. Alig vagyunk egy páran veteránok, mindenki más új. Nagyon sok a szomorú, morcos arc, sok a kétségbeesett nézés, sokan az életük nagy változásain mennek át, felmondtak a munkahelyükön, elválltak, meghaltak családtagjaik stb. Mi is nagy változásokon megyünk át: a tavaly Zoli felmondott a munkahelyén, összeházasodtunk, elköltöztünk Kolozsvárról Csíkszeredába. Mindketten feladtuk a szakmánk kolozsvári részét az újrakezdésért, a biztosat a bizonytalanért, a gazdagságot a szegénységért, a külső ingereket a belső ingerekért, a karriert a családért és a valóságunkat az álmainkért. De nem bánunk semmit, még akkor sem, ha bizonyos dolgok bizonytalanok.

Ez a suli nem jógaoktatói nevelést ad, hanem megtanítja az embereket örülni az életnek. Nem is meglepő, hogy otthonról azzal a szándékkal indultunk el, hogy megtanuljunk örülni magunknak és egymásnak. A caminon a rég elindult zarándokokat a járásukról ismertük fel. Itt a mosolyról látszik, hogy ki mennyi ideje van itt. 

Ez a képzés intenzívebb, mint az előző, de már lazán mozgunk a rendszerben. Nem gond felkelni 4 órakor és az sem, ha 5 előtt 10 perccel gyomorgörcseim vannak és nem megyek a reggeli gyakorlásra. A tanáraink épp hogy be nem mutattak az új csporttársainknak és elmondták nekik, hogy minket kérdezhetnek bármiről, szívesen segítünk. Eddig akárhány kérdés jött, nagyrészt a válaszom "nem tudom" volt. Nem azért, mert nem tudtam, hanem mert mindig minden változik és nem ígérhetek egy olyan dolgot valakinek, ami nem az én kezemben van. Hiába mondtam nekik, hogy a Shiva teremben lesz az óra, mikor 5 perccel a kezdés előtt tudtuk meg, hogy a Shakti teremben van. A különbség az új diákok és köztünk csupán annyi, hogy ők mérgelődnek, mi meg nem. Lehet mégiscsak megérdemeljük a diplomáinkat.

A tél folyamán otthon felszedtem egy pár kilót, aminek az elején kimondottan örültem, mert évek óta nem sikerült hízni (valószínűleg a stressznek köszönhetően) és ha most sikerült, azt jelenti, hogy már nincs stressz. Azzal nyugtattam magam, hogy majd indiában a jóga suliban lefogyok. Na hát nem sikerült, sőt, itt is híztam tovább. Nagyon finomak a kaják és bár mocskos, zsúfolt és zajos, mégis nyugodtság van. Most kezdem látni azt, hogy a stressz nem a zizegéstől függ, nem kint van, hanem bent. Nem a meló, család, helyszín, időpont stresszel minket, hanem mi stresszelünk olyan helyzetek miatt, ahol sarokba szorítva érezzük magunkat. Egy olyan társadalomban élünk, ahol nem tanultunk meg vigyázni magunkra, határokat húzni és legfőképp tudatosan élni, a saját testünk és agyunk fölött uralkodni. Ha soha semmi nem elég, hogyan tudnánk örülni, sikert elérni? Mi motiválna arra, hogy magunkhoz képest jobbak legyünk? Hogyan tudunk magunkhoz képest jobbak lenni, ha nem tudjuk, hogy mi milyenek vagyunk? De azzal tisztában vagyunk, hogy mások milyenek. Észre sem vesszük azt, hogy mennyire szépnek látunk mindenki mást, csak magunkat nem. Az indiaiak azt mondják, hogy fake it till you make it. Addig mosolyogj, amíg az őszinte lesz. Ahányszor bejönnek a tanárok az órára és megkérdik, hogy hogy vagyunk, mi azt mondjuk, hogy Anandoham (áldás vagyok). Még akkor is, ha nem érezzük, akkor is ezt mondjuk több, mint egy hónapja. Határozottan kijelenthetem, hogy érzem a hatását, kevésbé vagyok morcos az órák elején. El is kacagtuk a filozófia és meditáció tanárral, hogy Állandóan anandoham! 

A jóga arra tanít, hogy megtanuljuk kontrollálni a gondolatainkat, a testünket és ezáltal az érzelmeinket. Hihetetlen, hogy egy medencenyitós jóga óra hasonló tüneteket képes produkálni bennem, mint a pszichodráma. Érzem, ahogy jönnek fel elnyomott érzelmek, nyűgös és türelmetlen vagyok, sírhatnékom van pedig semmi okom rá. Sőt, valahol bent a nyugodt Nóra kacag a hisztis tinédzser Nórán, mert viccesen viselkedik. De meg is érti, mert tudja, hogy mennyi minden van elnyomva és mennyi begyógyulatlan seb van még ott. 

A párhuzam a kereszténységgel annyi, hogy míg a keresztények az istenre bízzák magukat (az isten tud megbocsájtani, ő tud szeretni, a mennyekbe juttatni, mi csak a szabályokat kell kövessük), addig a hinduk a ráhagyatkozást a folyamatra értik, minden más a mi feladatunk: mi tudunk megbocsájtani magunknak, mi tudjuk szeretni magunkat, mi tudjuk magunkat a mennyekbe juttatni és a szabályok csupán irányt mutatnak, a receptet viszont nekünk kell összeállítanunk saját magunk számára. Egyből a kontroll az én kezembe kerül és már látom, hogy mit tehetek, nem kell várnom a válaszokat, ami nekem nagyon tetszik.