Március 19. Se kép se hang

De belső folyamatok igen.

A hét első fele arról szólt, hogy vagy lázasan feküdtem az ágyban vagy taknyolva, hőhullámokkal próbáltam figyelni az órákon vagy ettem meg Zoli életét valami hülyeséggel kínomban. Szerencsére jól viselte, főleg mikor csütörtökön kiderült, hogy a hűlés mellett még a havim is közrejátszott. Hirtelen minden súlyos dolog könnyűvé vált. 

Közeledünk az utolsó jóga sulis héthez, a guru az e havi beavatást erre a hétre tette. Már a múlt hónapban említettem a vacilálásunkat a beavatással kapcsolatosan, azóta is forraltuk magunkban a dolgot és úgy döntöttünk egymástól függetlenül, hogy ezúttal befogadjuk. Nekem egy nagyon kellemes élmény volt, mert megértettem, hogy nem az itteni konkrét guru előtt fejezem ki a tiszteletem, hanem maga a tudás, a jóga bölcsessége és a természet előtt. Elképzeltem madártávlatból magam a Himalája lábánál, amint ez az óriasi hegytömeg erejéből egy cseppet befogadok és részemmé válik. Megtiszteltetésként éltem meg. Egy kellemes meglepetés volt az is, hogy nem kaptam új nevet, mivel a nagy átalakulás bennem már egy éve megtörtént, nem volt szükség még egyre, viszont kaptam személyes mantrát, ami kapaszkodóként tud szolgálni további utamon. Összességében egy megerősítésnek és támogatásnak éreztem. Minden aggódó családtagnak, barátnak üzenem: jól vagyunk, az eszünk ugyanannyira nincs a helyén, mint eddig, de nem történt semmiyen mély elköteleződés, csak egyszerűen tiszteletünket fejeztük ki ez iránt a tanítás iránt és felhatalmazást kaptunk a jóga további tanítására a hagyomány szerint. És ahhoz, hogy ezt megértsem, befogadjam, komolyan vegyem és ne a szkepticizmus uralkodjon bennem, szükség volt erre a másfél hónapra. Vannak dolgok, amikhez idő kell. 

A beavatás után én egyből ágyba bújtam és 3-4 órán keresztül egy mély, pihentető alvásban volt részem. Kicsit meg is gyógyultam. Mire felébredtem, Zoli feküdt le, ő is aludt pár órát, így este tudtunk előszőr beszélgetni arról, ami történt. Érdekes módon nagyon hasonló tapasztalataink voltak. 

A hét többi része hamar eltelt, én sok órát hagytam ki a gyengeségem miatt, de hétvégére sikerült kipihennem a betegséget és a fáradtságot is. Amióta itt vagyunk egyszer láttunk esőt az első héten, azóta meleg és szárazság volt. Gondolkoztam is azon, hogy vajon a monszun periódusán kívűl van eső itt? Megkaptam a választ rá, a héten esett két napot és mintha mindent kicseréltek volna: friss és tiszta lett a levegő, az emberek másképp viselkedtek, minden megváltozott. 

A hét egy szép estével zárult. Az elmúlt hónapban Kirtan fesztivál volt a Ganges túloldalán, de mi még nem vettünk részt semilyen programon. Vasárnap este viszont elmentünk a záróbulira, ami nagyon jól telt. Táncoltunk, énekeltünk, kaptunk finom vacsorát is. Egész jól kezdünk belejönni a műfajba. 

Mostmár azt hiszem mindketten elköszönősben vagyunk. Határozottan érzem az itteni időszakunk lejártát. Egyre gyakrabban gondolok az otthoni otthonra, Laskára, a családra, a csíkszentgyörgyi házra, hogy mit fogunk kezdeni magunkkal mikor hazaérünk. Aztán meg eszembe jut a mumbai út és hogy Amu mennyire vár minket. Mivel elképzelni sem tudom az áltagos 35 fokos trópusi éghajlatot és India egyik legzsúfoltabb városát, inkább átugrom, mert félek, hogy nem fog tetszeni.