Január 24. Így értünk Indiába

Indiába eljutni nem csak annyi, hogy felülsz a repülőre, repülsz pár órát és ott is vagy. Egyrészt mert nincs direkt járat, másrészt mert Csíkszeredában nincs repülőtér. 

Az utikalandunk már a repülés előtt 4 nappal elkezdődött: az út előtti út egy folyamatos érzelmi hullámvasút volt, ahol az eufórikus magaslatokat váltotta a hányinger, rosszullét, szorongás. Rég nem éltem át ennyi féle érzést ilyen rövid idő alatt. De aztán sikerült Bukarestbe érni, onnan már nem volt visszaút.

Megérkeztünk Abu Dhabiba és viccelődtünk, hogy ez inkább A Budiba (Zoli újabb verziója: imaház a budiban, Isten hozott Abu Dhabiban), mert még a wécében is imaszobák vannak. De azért a reptér látványa lenyűgözött.

A reptéri alkalmazottak nagyon lazák, kedvesek, mosolygósak és segítőkészek voltak, az egyedüli gond csak annyi volt, hogy egyikük sem tudta, hogy miért nem tudtuk a check-in folyamatot online befejezni és azt sem, hogy az Indigo repülőtársaságnak hol az irodája. De lehet, hogy tudták, csak nem sikerült megértenünk az angolukat. A lényeg, hogy két óra fel-alá futkosás, kapuról kapura, folyósóról folyósóra tengés-lengés után megtaláltuk a társaságot, beálltunk mi is a sorba az indiaiakkal együtt és mintha a nagy luxus közepén egy kicsi otthonra találtunk volna. Utána már a ketté osztott drága shaorma és a 30 lejes víz sem számított, minden rendben volt. Aztán sorban állva a sok kicsi indiai között mégiscsak mintha protekciósok lettünk volna - ami őszintén szólva jól esett, mert sosem voltam még protekciós, de ugyanakkor nem is esett jól, mert láttam, hogy a többiekkel hogy bántak - , egyből kiszúrtak fogalmam sincs miért, elsőnek ültettek fel a gépre azzal a kifogással, hogy a csomagjaink túl nagyok a kicsi géphez és nem jöhetnek velünk az utastérbe, de megnyugtattak, hogy megkapjuk őket Dehradunban, a végállomásunkon. Mi pedig szót fogadtunk, de előtte az indiai barátainknak vett ajándékokat magunkhoz vettük, felültünk a gépre és búcsút mondtunk a Teva szandáljainktól, ha esetleg nem kapnánk vissza őket Dehradunban. Újabb Zoli beköpés: a repcsis kalanddal kezdődik a lepcsis kaland!

Aztán megérkeztünk New Delhibe és szkeptikusan arra gondoltunk azért mégis megnézzük a csomagokat, kitudja lehet mégiscsak ott lesznek a többi csomag között New Delhibe, kinézzük belőlük, hogy elfelejtették tovább adni. Vártunk vártunk reménykedve, hátha nem látjuk meg őket, egy gonddal kevesebb, de aztán mégiscsak jött egy bőrönd, ami hasonlított a Zoliéra és lassan érkezett az én bőröndöm is. Nyűgösen, fáradtan kerestük a következő check-int. Nagyon szigorúan vettek mindent: cipőt le, részletes motozás, csomagok szétbontása, ez mi, az mi. És ez egy olyan kontextusban, ahol egymás elé vágnak be a sorba, ha van sor. Kétszer is szétválasztottak minket és a nagy káoszban még most sem teljesen értem, hogy mi történt. Az egyiket elmesélem itt, a másikat az élő beszámolókra hagyom: nem pittyegett a jegyem, átküldtek egy kollégához, ott sem pittyegett. Akartak küldeni a harmadik kollégához, de akkor már nem engedtem. Megmondtam, hogy a férjem bent van s márpedig nekem be kell jutnom és szó nélkül beengedtek. 

Delhiben egy majdnem 12 órás várás után sikerült felülni az utolsó alig egy órás repülőre, ami épp hogy felszállt, már szállt is le. Ezért megérte várni 12 órát. 

Így érkeztünk Indiába.