Használati Útmutató az El Caminohoz (2015)

El Camino élmény. Az El Camino élmény. El Camino egy élmény. Nekem két hét gyaloglás után jutott eszembe az a kérdés, hogy mit is jelent a szó konkrét értelme. A válasz abszúrd egyértelműsége elgondolkodtatott: Az Út. Feltettem a következő kérdést: miért pont ez az út? Mitől jobb ez, mint a többi? Miért köszönnek csak itt az emberek úgy, hogy buen camino!?

Egy hónap egy örökkévalóság. Egy élet. Az út elején mint a kisgyermek, tele energiával, szaladsz a réten és örülsz a friss levegőnek, a tisztaságnak, a szabadságnak aztán... valami megváltozik. Rájössz, hogy nagyon keveset tudsz. Leírhatatlanul kicsi vagy ebben a világban.

Hogyan készüljünk fel az Útra:

1.     Szerezzük be a megfelelő felszerelést. Valójában nincs szükség sok mindenre: egy jó bakancs, esőálló és meleg kabát, hálózsák, gyógyszeres zacskó. Fontos, hogy tudjuk – a testsúlyunk 10%-át vagyunk képesek kényelmesen vinni a hátunkon, ami azt jelenti, hogy egy 50 kilós ember csomagja 5-6 kilónál nem lehet több.

2.     Azt gondolnánk, hogy 700 kilóméterre fizikailag fel kell készülni. Igazunk is lenne, viszont nem annyira fájdalmas, mint amilyennek hangzik. Az út előtt ha 1-2 hétig naponta sétálgatunk 10-15 kilómétert, nem lesz baj.

3.     Harmadik. De a legfontosabb. Bennünk kell legyen egy döntés. Az a döntés, amely elindít. Senki nem tudja, hogy miért megy oda, de azt viszont igen, hogy mennie kell. Anélkül a motor nélkül, ami beindít, nincs értelme elindulni. A legfontosabb, hogy magunkért tegyük és ne másért. Ne azért, mert meg akarjuk mutatni a világnak, hogy képesek vagyunk erre, ne azért, mert valaki azt mondta, hogy jó. Az okot valójában soha nem fogjuk megtudni, mindig változni fog. Az úton is és az út után is. A döntés viszont megmarad.

Indulás:

Az öntudatlanság küszöbe. Nem tudjuk, hogy mekkora fába vágtuk a fejszénket. Nem merünk arra, gondolni, hogy mennyit kell mennünk. Nem merünk örülni, tele vagyunk félelmekkel. Arra figyelünk, hogy a testünk hogyan reagál, mert ugy-e azt ismerjük egy kicsit. Felfedezzük azt, hogy nem egyformán lépünk a két lábunkkal, este az egyik jobban fáj. Felfedezzük azt, hogy a jobb hónaljunk jobban izzad, mint a bal. Azt a magyarázatot találjuk rá, hogy azért van így, mert túl sok oldaltáskát hordtunk, az izmok másképp fejlődtek és a hátunk elferdült. És megyünk tovább.

A következő lépés, hogy a segítő eszközökre figyeljünk: felfedezzük a hátizsákon a különböző beállításokat, rájövünk hogy mi miért van ott ahol van. Állítgatjuk, hátha kevésbé fáj. Következik a cipő. Nagyobb, két számmal nagyobb mint a lábunk, mégis szorít. Nembaj, megengedjük a fűzőt. Úgy is szorít. Kivesszük a betétet, zoknit cserélünk, esténként áztatjuk, krémmel kenjük, nappal többször lehúzzuk. Úgy is szorít. Akkor hadd szorítson. Elfogadjuk. És mintha enyhülne a fájdalom. Nem értjük de megyünk tovább.

Sok az ember, nagy a meleg, nehéz a táska, minden falu dombon van, naponta 4-5 falun megyünk át. Sok a templom, de mindenik be van zárva. De nem állunk meg. Megyünk tovább.

Miért vagyunk itt? Mit keresünk? Hogy jutott eszünkbe ide eljönni? Miért jár ennyi ember ide? Nekik miért van jó kedvük? Mi ez az út? Mi a zarándoklat? Kéne imádkozni? Turista vagy zarándok vagyok? Én vagyok? Ki vagyok én? Mindegy, megyek tovább.

Keresnem kell egy rendszert. Ok-okozati viszonyokat találni az érzelmeim megmagyarázására. Ahhoz, hogy túl tudjam tenni magam rajtuk. Kilómétereket számolok. Minden nap, minden órában. Hányat jöttünk, mennyi van még a következő településig, mennyi van még betervezve mára, mennyit akarunk menni holnap. Hármasszabállyal kiszámítom, hogy hány százalékát jártuk le az útnak, milyen kilóméterbeli különbségek vannak különböző térképek között, megpróbálok magyarázatot keresni az eltérésekre. És megyek tovább.

Indulás előtt tudtam, hogy valamire meg fog tanítani az út és próbáltam arra figyelni. Igyekeztem megszokni annak a gondolatát, hogy nem fogjuk befejezni édesanyám miatt. Hatvanegy éves és az utóbbi években nem igazán sportolt. Megpróbáltam megbékélni azzal, hogy nem minden rólam szól, most én kísérő vagyok, aki szeretetből teszi meg az utat és alázatot, elfogadást kell tanulnom. A rendszerem jól működött ebből a szempontból – járni volt kedvem, igyekeztem a közös időt hasznosan eltölteni és örülni neki. Amig le nem betegedtem. Begyulladt a lábam és egy hét alatt minimum tíz vízhólyagot pukkasztottam ki. Édesanyámnak meg semmi baja nem volt, ápolgatott engem. Reggelenként sírva indultam és kétségbeestem. Nem úgy történtek a dolgok, ahogyan elterveztem. A számolgatást abbahagyva, csak a fájdalomra tudtam koncentrálni és arra a félelemre, hogy miattam nem fogjuk befejezni. De mentünk tovább.

Egyik nap végére elfogadtam a feladás gondolatát, elfogadtam azt, hogy ez ennyi, nincs tovább. Reggel felébredtem egy óriási szomorúsággal, úgy éreztem, hogy nem voltam képes kihasználni ezt az időt, haza fogok menni és semmi nem változott, ugyanolyan mélységesen bele vagyok ragadva a saját fáradtságomba és kimerültségembe, ahonnan még mindig nem látok kiutat. Felültem az ágyam szélére, ránéztem édesanyámra, aki már félig felöltözve pillogtatott felém és jóreggelt kívánt. Leszálltam az ágyról és elindultam a fürdő fele. Valami furcsa volt, nem jöttem rá egyből. A reggeli pisilés revelációja segített: nem fájt semmim. Nem volt begyulladva a bokám, a vízhólyagaim félig le voltak száradva és semmi de semmi bajom nem volt. Azt hiszem ez volt az első pillanata az útnak, amikor tisztán, könnyedén tudtam örülni annak, hogy továbbmehetek. Innentől kezdve a számolgatás, tervezgetés, rendszer nem kapaszkodóként szolgált, hanem szórakozásként. Mint egy sudoku, amelyet a buszon oldogatsz míg elérsz a következő megállóig. És mentünk tovább.

Metaforákat keresünk, hasonlítgatunk, magyarázkodunk, magyarázunk, elmagyarázzuk, megmagyarázzuk, átmagyarázzuk, magyarázzuk, rázzuk, kirázzuk, megrázzuk, átrázzuk... és mégsem értjük.

Jonas-szal akkor találkoztam, amikor negyedikszer járta az utat. Megkérdeztem tőle, hogy miért jár két évente vissza és miben segít, miben segített neki. Azt mondta, hogy semmiben, de mindig másképp tapasztalja, ezért soha nem találja unalmasnak. A zavar-adottságom meghosszabult, lett belőle mégjobban-össze-vissza-zavarodottság és még mindig nem értettem. Jonas erre azt mondta, hogy az út segített neki abban, hogy ez a zavarodottság ne érdekelje annyira. Nem értettem. Túlságosan érdekelt a válasz. Meg akartam érteni.

Jonas a Caminos ismerkedés legviccesebb formáját találta meg. Egy San Nicholas nevű templomban szálltunk meg, este vacsora alatt a házigazda bórtartaléka nem akart fogyni, de mi segítettünk rajta. Arcunk pirulásával perdült a nyelvünk is. Következett az ismerkedésünk versenye avagy a családi háttér felfedése. Játékszabály: aki nagyobbat mond az nyer. Jonas szülei elválltak mikor tizenkét évet töltött. Egy pont neki. Az én szüleim is elválltak tizenkét éves koromban. Egy pont nekem. Jonas a szülei második házasságban született. Kettő pont. Én is második házasságban születtem. Kiegyenlítés. Egyre szorosabb lett a helyzet, vajon ki nyer? Következő kör: Jonasnak van két féltestvére a szülei első házasságából. Pont jár neki. Visszavágok: nekem is van két féltestvérem a szüleim első házasságából. A játék nem állt le itt, a borivás sem. Jonas: miután a szülei elválltak, az édesapja újraházasodott. Erre aztán teljesen kipirultam. Nem lehet igaz, de mégis. A szüleim válása után az én édesapám is újraházasodott. A pontok repültek a levegőbe, mint a légből kapott szavak. De ezek nem légből kapottak voltak. Ezek adottak voltak. Azt hittem, hogy a játék eredménye döntetlen, mivel a téma részemről ki volt vesézve, de Jonasnak volt még egy ász a tarsolyában: az édesapjának gyereke született a harmadik házasságból. Erre nem volt mit mondjak, legyőzött. Nála volt a pont. Pont. Jonas emléke a mai napig kedves számomra, gondolatban végigkísért az úton. Santiagoba érve kaptam egy levelet tőle, jól van, ő is megérkezett.

Az utolsó szakasz. A harmadik. Mindennek örülsz. Süt a nap, örülsz. Esik az eső, örülsz. Fáj a lábad, örülsz. Erdőben vagy, fúj a szél, sok az ember, meleg van, megbotlasz, szarba lépsz, elfáradsz, örülsz. Santiagoba érve nem örülsz annyira. Annyira szépre számítottál, hogy ez nem az. De megkönnyebbülsz. És megint kezdesz örülni: a festőnek az úton, a napnak az arcodon, a házinéninek a panzióban. Annak, hogy mész haza. És annak, hogy szerencsés vagy. Megjártad, sikerült.

A visszatérés:

Meséljünk. Meséljünk sokat. Meséljünk nagyon sokat. Ne meséljünk sokat. Ne meséljünk. Mit meséljünk? Kinek meséljünk? Hogyan meséljünk? Egy beszélgetés alkalmával melyik az a pillanat, amikor megemlíthetjük? Miről jut eszünkbe? Ha valaki rákérdez, miért nem jön magától? Ha meg nem kérdeznek rá, miért mesélnék folyton róla? Ha elkezdem, miért nem tudom befejezni? Miért érzem úgy, hogy bármit mesélek nem értik? Miért érzem úgy, hogy bármit mesélek, nem értem? Miért mondok bölcsnek tűnő szavakat, amelyeket én sem értek? Miért nehéz szavakba foglalni amit érzek? Miért kell szavakba foglalni amit érzek?

Miután visszaértünk, sokat kerestem a Camino értelmét az életemben. Annak ellenére, hogy rájöttem, ez paradox, még mindig keresem. És azt hiszem, hogy addig fogom keresni, amig vissza nem térek oda és végig nem járom még egyszer. És azután is keresni fogom.

Van egy pillanat, amikor az ember úgy érzi, hogy kezd elveszíteni valamit, amit megszerzett és amihez nagyon ragaszkodik. Ilyenkor jön a kapkodás. Filmek, könyvek, képek keresése, amelyek a Camino emlékét visszahozhatják. De nem teszik azt. És a méreg nő. Egy könyv, két könyv, egy beszámoló, két beszámoló, dokumentumfilm, játékfilm, képek, leírások, de semmi. És a méreg nő.

Végülis a Camino egy szokványos út. Ha kicsit odafigyelünk magunkra és a körülöttünk történő dolgokra ugyanezeket az élményeket élhetjük át. A dolgok lényege a megélés, az út folytatása. A mozgás kizökkent a statikusból, a fájdalomból, a szégyenből, a félelemből. Mikor kicsit is rosszul érzem magam, csak annyit kell tennem, hogy ne álljak meg. Mint a busz, amelyen a sudokut oldogatod. És mész tovább.