Január 30. A mézeshetek mézesnapja!

India már indulásunk előtt nagyon sok szimbolikát magában hordozott és azóta is mind öltöztetjük fel újabb és újabb jelentésekkel. Még szerencse hogy írom ezt a blogot, mert másképp esélytelen lenne, hogy mindent megjegyezzek. És már a Caminos tapasztalat megtanított arra, hogy jobb minél több mindent lejegyezni, mert később azok fogják az emlékeket feleveníteni. 

Visszatérve a jelentésekre: India valahol számunkra a mézesheteket is jelenti. A tavalyi katolikus esküvőnk után költöztünk Csíkszeredába és úgy bezsúfolódott minden, hogy egy három napos hargitai kiruccra futotta, de akkor már láttuk, hogy Indiát fogjuk az igazi mézesheteknek érezni. A védikus esküvőnk után azt mondtuk, hogy muszáj túrázni menjünk. Nagyon fájt volna a lelkem, ha nem érzem egy kicsit a Himaláját a lábaim alatt, ígyhát amikor felkeltünk, kinéztünk a térképen egy pontot, mint uticél és szóltunk az adminisztrátornak, hogy ide akarunk eljutni.

Ide közbeékelek egy vicces történetet: Ajay este szólt nekik, hogy készítsenek nekünk szendvicseket. Ők már negyedik napja sem tudják megjegyezni, hogy laktózérzékeny vagyok, ezért nyilván mindenik szendvicsben volt vaj meg sajt. Jeleztük, hogy Zolinak azok jók, de nekem más kellene. Ebből az lett, hogy reggelire kaptunk gyümölcsöt és szendvicset, az előre elkészített reggelit pedig nem hozták ki. - jellemző rájuk, hogy vagy értik vagy nem, mindenre bólogatnak és azt mondják, hogy "yes" így fogalmunk sincs arról, hogy mi fog történni és arról sem, hogy megértették-e amit mondtunk nekik vagy nem.

A szerény reggelink után a már ismerős túrabodyguardjainkkal útnak indultunk. Az első fele ismerős volt a barlangig, amit már ismertünk, a kalandok azután kezdődtek. Az út ment felfele amennyire csak tudott, egy adott pillanatban meg is beszéltük Zolival, hogy kb. 200 métert mentünk vízszintesen és kb. ugyanannyit függőlegesen is, de a látvány mindent megért.

Amikor felértünk a csúcsra és ereszkedtünk befele, a levegő megváltozott, sokkal szárazabb lett, a száraz levelek recsegtek a lábunk alatt, mintha hirtelen visszakerültünk volna az otthoni őszbe. Annyi különbséggel, hogy itt banánfákat, narancsfákat és majmokat láttunk. 

Megcsodáltuk a helyi földművelést és átmentünk egy-két igazi himalájai falun is. Útitársainkkal egyre jobban kezdtünk egyezni, mindannyian fellazultunk kicsit. Nézegettem közben a térképet, hogy lássam merre járunk, az egyértelmű hazaút viszont egy adott ponton pont az ellenkező irányban volt, mint amerre mi mentünk. Lefele kellett volna menni, a fiúk minket viszont felfele vittek, de ez minket egyáltalán nem zavart. Tippelgettünk Zolival, hogy lehet meg akarnak mutatni nekünk valami izgalmasat vagy kitudja, de mire felértünk a csúcsra és emberekkel találkoztunk, kiderült, hogy fogalmuk sincs, hogy merre visznek, el vagyunk tévedve. Mivel eddig azt tapasztaltuk, hogy sok mindent ki akarnak spórolni rajtunk, most kimondottan szerencsésnek éreztük magunkat, hogy eltévesztették az útvonalat. Így nagyon gyönyörű tájakat tudtunk megcsodálni. Ehettünk narancsot, amit a barátunk lopott nekünk egy fáról, kóstoltunk valamit, aminek olyan íze volt, mint a barack magnak, átmentünk egy igazi magashegyi falun és egy pillanatra beleláthattunk abba, hogy az emberek hogy élnek ott. Gyönyörű volt.

Aztán megtaláltuk az ösvényt és egy kisebb vízesés mellett elhaladva lejutottunk a hegyről a folyó medrébe, ahol a monszun alatt víz folyik, most csak egy óriási szikla és kőhordalék. Benne gyalogolni sem volt semmi.

Azt mondhatom, hogy sikerült kihasználni a környék természetes adottságait, nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk, hogy túráztunk a Himalájában. Lassan készülünk a rishikeshi elvonulásra.