Nóra mesél

Amióta az eszemet tudom, ez egy olyan kérdés, amire soha nem tudtam egyenes választ adni. Gondolom örökletes, mert mindkét szülőm hasonló helyzetben van/volt, így hát ne csodálkozzon senki, hogyha egy beszélgetés alatt olyan tevékenységekről mesélek, amik nem szokványosak és sehogy sem férnek bele az általános dobozokba. Egy kommunikációs szakember és egy kutatásokkal foglalkozó, madarakra szakosodott biológus Zabolára költözött és jógát oktatnak a kastélyban. Erre varrjál gombot! Mintha azt mondtam volna, hogy egy elefánt az óceán közepére költözött cápákat vadászni. De ne felejtsük el, hogy vendéglátással is foglalkozunk a WelcomeToSnád házban, tibeti hangtálaknak keresünk gazdákat, csapatépítőket tartunk, Zoli időnként vállal bármilyen madaras, természettel kapcsolatos munkákat én pedig pszichodráma vezetőnek készülök. Lehet tudnám még folytatni a listát, de most nem jut eszembe több. Azt állítjuk magunkról, hogy szabadúszók vagyunk, de én egyértelműen azt érzem, hogy nem ebből élün...

Az emberek nagyrészt azt teszik fel az online felületre, ami jó, ami szép, ami érdekes. Ezzel én is így vagyok: ha valami érdekes történik velem, valamire büszke vagyok, valamit reklámozni akarok, megmutatni a világnak, hogy nekem milyen szép életem van. Kevesen vannak olyanok, akik a belső vívódásokkal, nehéz periódusaikkal, tapasztalatokkal osztanák tele a facebookot. És ez teljesen érthető, mivel nehéz periódusban hajlamosak vagyunk kiszolgáltatottak, érzékenyek lenni. Könnyebben megbántódunk, rosszul eshet az előítélet, rossz indulat. Ebben én sem vagyok különb és ezt vállalom is. Zolinak volt egy olyan ötlete, hogy a mostani életünket kezdjük online felületen megosztani, hátha bevonzunk jó fej embereket/társaságokat és hosszútávon munkákat. Így hát adok egy esélyt neki, jó kis kísérletnek tűnik, nem ígérem, hogy sikeres lesz, de egy próbát megér. Kezdem is a történetet avagy folytatom az indiai hazatérésünktől:      Pár nap múlva lesz egy éve, hogy hazaértünk Indiábó...